Újabban Dunát lehet rekeszteni a tanácsadó cikkekkel, a fél ország válságkezelési szakértő lett, nemcsak egészségügyi, hanem üzleti, vezetési szempontból is. Persze sok okosságot olvashatunk így, de két kérdés újra és újra felmerül bennem ilyenkor: 1) honnan tudja az illető, hogy mit kell egy precedens nélküli helyzetben csinálni, illetve 2) ki tudja mindezt ilyen tudatosan végre is hajtani?

Sokan akár a kiégés határáig is eljutottak

Ami teljesen érthető. Egyik pillanatról a másikra hirdette ki a fél világ a kényszertávmunkára való átállást, amire még az előrelátónak mondható ügyfeleim, nagy cégek is csak 5 nappal hamarabb kezdtek készülődni, jellemzően IT-oldali terhelési tesztekkel, feladat-újrapriorizálásokkal. A vezetők nagyjából egy este alatt találták ki, hogy hogyan fogják a csapataikat mozgatni, egyben tartani, munkavégzésre ösztönözni.

Hangsúlyozom, aközben, hogy maguk sem tudták, mi lesz, és arra sem volt idejük, hogy észleljék saját érzelmeiket. Jelentős pszichés terhelés volt 4-5 héten keresztül azt hallgatni, hogy ez még csak a kezdet és ki tudja, hol lesz a vége. Akikkel eközben kapcsolatban voltam, jellemzően 150 százalékon pörögtek, a korábbi utazási, bevásárlási és sportolási idejüket is munkára szánva napi 10-12 órákat toltak munkába az első néhány hétben annak érdekében, hogy kialakuljon az új rendszer és minimalizálni tudják a csapatszintű károkat.

Az ilyen magas hőfokon égés könnyen vezethet kiégéshez is, hiszen az energia újratermelésének fázisa rendre kimarad. Aki úgy érezte május végére, hogy elege van és már nem izgatja ez az egész, az szerintem megveregetheti a vállát az eddigiekért, elfogadhatja, hogy elfáradt és most már hátradőlhet egy kicsit. Nemcsak fizikailag, hanem agyban is, hiszen az is szeret pihenni, és ha nem adjuk meg neki a lehetőséget, elveszi magának. Talán itt az ideje, hogy egy kicsit gondoskodjunk magunkról is.