Sükösd Csilla, Mihucz Eszter, Pető Zsófia és Horváth Dorina (aki nem tudott eljönni a beszélgetésre) három éve úgy döntöttek, megalapítják saját vállalkozásukat. A lányok többek között karkötőket, kulcstartókat, ásványangyalokat, kulcstartókat és nyakláncokat is készítenek, melyeket weboldalukon és sokszor vásárokon, személyesen is árulnak. Csilla, Eszter és Dorina, akik egy általános iskolába jártak, látássérültek, míg Zsófi, akit később ismertek meg, kiskora óta egy idegrendszeri, bőrtünetekkel és halláskárosulással járó betegséggel küzd.

Csilla idézte fel, honnan jött a vállalkozás ötlete: „Nagyon unatkoztam a Covid-járvány ideje alatt, a suliban csak online oktatás volt, és rosszul éreztem magam, hogy nem tudok elmenni sehova, nem tudok csinálni semmit. Aztán jött az advent, és úgy gondoltam, karácsony előtt készítek a barátoknak, családtagoknak ajándékot, és azzal jót teszek, plusz el is tudom foglalni magam. Kézműveskedés közben jöttem rá, hogy ebben ügyes vagyok, és szeretem is csinálni. Egyébként is sokat gondolkodtam, mihez tudnék kezdeni gimnázium után, mert a tipikus, vakoknak szánt szakmákat, mint a fazekasság vagy a szőnyegszövés nem szerettem.

Ezután a gyógypedagógusommal közösen jött az ötlet, hogy a saját kézműves termékeimet lehetne webshopon keresztül árulni. Ezt persze egyedül nem tudtam volna elkezdeni, ezért kerestem meg az ötlettel a többieket.”

A vállalkozás elindításában sokat segített Hegedüs Norina, Csilla gyógypedagógusa, aki szeptemberben a Fehér Anna nővér gyógypedagógiai díj elismertje lett. Norina jelenleg is aktívan, önként támogatja a lányokat, akik próbálnak a kézműveskedés mellett minden mást is önállóan megoldani, de amikor kell, Norina készségesen segít nekik, például hétvégénként elkíséri őket vásárokba.

A vállalkozás elindulása nemcsak kreatív, hanem szükségszerű döntés is volt, hiszen mindannyian szembesültek azzal, hogy sokszori próbálkozásra is zárt kapukba ütköztek a munkaerőpiacon. Csilla mesélte el az egyik legfájóbb élményét: „Egyik alkalommal a telefonos interjúm végén került szóba a vakságom, és egyből rám nyomták a telefont, pedig olyan telefonközpontos munkára jelentkeztem, ahol a látás nem volt szükséges.” Zsófi hasonlót tapasztalt: egy fogyatékossággal élőket oktató iskolában tanult titkárnak, ám az egyik orvosi alkalmassági teszt után közölték vele, hogy mivel lassan gépel, nem fejezheti be a képzést. Azonban sosem adták fel a keresést, és egymásnak adtak erőt a folytatáshoz: „A feladás nem szerepel a szótárunkban!” – tette hozzá Zsófi.

Az életükben jelen lévő félelmek és távolságtartás nemcsak a munkahely keresésénél jelentkezik, hanem a hétköznapokban is. Zsófi például arra panaszkodott, hogy sokan nem mernek kezet fogni vele, mert félnek, hogy elkapják tőle az egyébként nem fertőző betegségét. A vásárokon is hasonló helyzetekkel találkoznak: előfordult már, hogy a szülők elhúzták gyermekeiket a standjuk elől, vagy az emberek nem mernek melléjük ülni a metrón. Mindemellett néha bántó, negatív kommenteket is kapnak a weboldalukon.

A lányok azonban mindig higgadtan és nyugodtan válaszolnak ezekre a támadásokra, ami gyakran meglepi azokat, akik bántani próbálták őket: „Olykor bocsánatot is kérnek korábbi megjegyzéseikért” – mondták.

A lányok azt vallják, hogy a fogyatékossággal élőkkel való együttélés és empátia kialakításának legjobb módja az lenne, ha már az iskolákban és munkahelyeken több olyan foglalkozás lenne, ahol az emberek megtapasztalhatnák, milyen lehet az ő helyzetükben élni. Bár ezek a helyzetek megterhelők, a pozitív visszajelzések és a támogató emberek szerencsére többségben vannak. A vásárok szervezői gyakran átvállalják a helypénzt, sőt, a cégük könyvelője is ingyen viszi a cég ügyeit.

Eszter boldogan osztotta meg, mennyire jólesik nekik, amikor valaki odamegy hozzájuk egy vásáron: „Nagyon jólesik minden pozitív komment, minden segítség, és rengeteget jelent, amikor felismernek minket az egyik TikTok-videónkból.”

A vállalkozás indítása mindig kockázattal jár, bátorságot igényel. A lányokat azonban két fontos dolog motiválta. Az egyik az volt, hogy mindannyian szeretik, amit csinálnak, és érezték, hogy ebből valami csodás dolog is kisülhet. A másik az álláskeresési nehézségekhez köthető:

„Ha nem vesznek fel minket egy munkahelyre sem, csinálunk magunknak saját munkahelyet”

– jelentették ki elszántan.

Nem is voltak nézeteltérések köztük a cégalapítás ötletét illetően, mert mindannyian érezték, hogy ez lehetőséget ad számukra. „Érdemes energiát ölni abba, amit szeretünk csinálni. Lehet, több idő kell ahhoz, hogy sikerüljön, amit szeretnénk, nekünk például nagyjából fél év kellett, mire beindult a vállalkozásunk, de ha így teszünk, a végén több lesz a pozitív, mint a negatív dolog” – üzenték a lányok mindenkinek, akik bármilyen nagyobb projektbe kívánnak belekezdeni.

A lányok addig szeretnék a kézműves vállalkozást csinálni, amíg csak lehet. Nagy álmuk, hogy nyithassanak egy boltot, ahol egyszerre árulhatnák a termékeiket, és mellette akár süteményeket vagy kávét szolgálhatnak fel. Ugyanakkor egyszerre vágták rá:

„Ezt a webshopot nem adnánk el semmiért.”

„Egyrészt benne van a jövő, másrészt annyira összekovácsolódtunk, annyira jó közösség lett, annyira megértjük egymást, ez nekünk mindennél többet ér” – magyarázta Zsófi.

„Korábban egyikünk sem volt különösebben boldog, mindenki otthon ült és szomorkodott. Amióta van a webshop, fokozatosan kialakult mindenkinek az önbecsülése, lett egy célunk, egy közösségünk. Ez egy olyan dolog, amit lehet várni.

Amikor felkelek, tudom, hogy ez a nap nem lesz ugyanolyan, mint a többi. Az, hogy van egy nagy célunk, rengeteget segít. Ez a cél minden ember életében fontos, hogy legyen, mert célok nélkül nagyon nehéz élni” – zárta a beszélgetés gondolatait Csilla.