– Művészi teljesítményével már ifjúkorában beírta nevét a legnagyobbak közé, ám arról kevesebb szó esik, hogy ön a vadászat, a horgászat és a magyar erdők nagykövete is.

– A vadászatnak három nagykövete van, Bodrogi Gyula, Koncz Gábor és én, a horgászatnak tizenkettő, a magyar erdőknek pedig egyedül én vagyok a nagykövete.

– Természetközeli életet él.

– Pici korom óta kötődöm a természethez, Tatabányán születtem, akkoriban nagyon szegény volt mindenki, nem tudtak nekünk játékokat venni, a saját fantáziánkra szorultunk. Mindennap felmentünk a turulmadárhoz és a nagy szédítőre. Közel folyt az Által-ér, ami akkor még szabályozatlan folyó volt, bicskával vágtunk mogyorófavesszőt, azzal horgásztunk. Ma sem akarom elhinni, hogy ötvenháromban négyévesen egyedül mentem horgászni, a fiamnak ebben a korban eszébe se jutott ilyesmi, pedig itt laktunk már a Kis-Duna partján.

– Sok horgász szerint fontos ugyan a fogás, de az elvonulás rituáléja, a természetben töltött idő az igazi kincs.

– Hát ma már tényleg így van. Huszonkét évig viszont versenyszerűen horgásztam, igen komoly felszerelésem van.

Régen rengeteg naphalat lehetett például fogni, ami étkezési szempontból is értékes, én megpucoltam, a nagymamám pedig fantasztikus olajos halat készített belőle. A későbbiekben megfigyeltem a balatoni csatornákon, hol veri ki a fészkét magának a harcsa, megjelöltem ezeket a helyeket, és oda mindig naphalat vittem, amire különösen érzékeny a harcsa, azt tettem fel a horogra, és ott mártogattam a közelében. Fél percet sem kellett várni, olyat vert oda, hogy csak úgy nyekkent a szerelés. Tudniillik a naphal ikrafaló, Amerikából került hozzánk, és a törpeharcsa is, utóbbit gróf Széchenyi Géza – egy téves rendelés kapcsán – hozta be Európába. Ő vásárolt húszezer amerikai csatornaharcsát, de átverték, mert törpeharcsát kapott, ezeket betelepítette a csokonyavisontai halastavába, és mivel lehalászáskor leengedik a vizet, bekerültek a Drávába, így elterjedt egész Európában.

– Melyik hazánkban is honos hal a kedvence?

– Nagy kedvencem a tiszai harcsa, minden novemberben, amennyiben ráérek, elmegyünk Pisti barátommal egy hétre Tiszaderzs környékére és megfogjuk a karácsonyi harcsát, de azt nagyon meg kell ám tisztítani, az ember még sajnálja is azokat a részeket, amiket ki kell belőle vágni.

– Mi a titka a jó halászlének?

– Pisti mindig készít egy alaplevet, legutóbb egy húsz- és egy harminckilós harcsa törzséből és fejéből csinálta. Én hazahoztam az alaplevet, és itthon tettem bele a nyers szeleteket. Elképesztően finomra sikerült! Sokan mondják, hogy ponty nélkül nem lehet hallevet csinálni. Dehogynem!

– A munkája a fővároshoz köti, mégsem Budapesten él. A természet iránti rajongása vitte Ráckevére?

– Ha nem lennék színész, a város közelébe se mennék. A filmekkel persze kint vagyunk a természetben, de a színház területén a budapesti intézmények képviselnek komoly színvonalat. Bár itt is egyre rosszabb a helyzet, mert a rendezői színházak nem teszik lehetővé, hogy a színész mehessen előre, fejlődjön. Pont fordítva gondolkodnak! A színészeknek kellene olyan szerepeket keresni, amelyekben boldogok, el kellene érni, hogy fürödjenek a szerepben, szerintem erről szól a színház, és nem a rendezői önmegvalósításról.

– Nagyszüleink nagy színészeket emlegettek. Ma inkább a rendezők kerülnek előtérbe. Mikor tolódott el ez az arány?

– Régen játszották a Vígszínházban, illetve a Pesti Színházban Joe Orton Amit a lakáj látott a kulcslyukon át című darabját. Kihúzták a Pannónia utcában a Vígszínház oldalán a szemközti házhoz csatolt hirdetést, melyre ráírták, hogy rendezte: Lendvai Zoltán f. h. – azaz főiskolai hallgató –, de egyetlen színész nevét sem említették meg. Természetesen meg is bukott az előadás.

– Fontosabb lett a rendezői elképzelés, mint a főhős és a mondanivaló.

– Sőt, még át is írják a darabokat.

– Nem értem, Shakespeare drámái kapcsán a karakterektől miért fontosabb a díszlet és a rendezői koncepció.

– Én sem.

– Olykor még a közönséget is éri kritika, ha nem nyitott az elvont kísérletekre.

– Ennek az is lehetett a háttere, hogy nem voltak túl tehetségesek, amikor a főiskolára jártak a rendezők. Hatalmi pozícióvá alakították a rendezést, ami magasabb rangú foglalkozás lett. A színészektől meg elvárják, hogy parancsszóra, utasításra csináljanak mindent, de a színjátszás szerintem nem erről szól.

– Egzisztenciálisan is megmutatkozik az alá-fölé rendelt viszony?

– Pontosan nem tudom, de valószínűleg magasabb a fizetésük, mint a színészekké. Hiába sok a tehetséges ember, a rendezői hozzáállás és a módszerek miatt nem tudnak nagy egyéniséggé válni. Fiatalkoromban tele volt a színház óriási egyéniségekkel, most meg kutatni kell.

Reviczky Gábor (Fadinard magánzó), az Olasz szalmakalap című zenés komédia egyik jelenetében. Budapest, 1978. november 14. (Fotó: MTI/Ilovszky Béla)

– Mit tanácsolna azoknak az ifjaknak, akik többre hivatottak, hogy lehet ma nagy színésszé válni?

– Talán úgy, hogy keresnek maguknak szerepet, megtanulják, és bár elég nehéz színdarabot egyedül játszani, mégis játsszák otthon, majd próbálják meg rávenni kisebb társulat igazgatóját arra, hogy ennek a darabnak és szerepnek adjon teret, vagy baráti alapon vigye színpadra a számára fontos darabot.

– Fiatalon a fővárosból Kaposvárra ment, kötődött Debrecenhez és Miskolchoz is. Mekkora az igény a színházra vidéken?

– Amikor Kaposvárra kerültem, a nézők hétvégén csak operettekre jöttek be, mivel majdnem mindenkinek volt balatoni telke, aki kicsit tehetősebb volt, és inkább ott töltötték a szabadidejüket, nem lehetett becsalni őket prózával a színházba. Az áttörést Bartha Lajos Szerelem című vígjátéka hozta, Ascher Tamás rendezte és én voltam a főszereplő. Az volt az első darab, amit hétvégén megnéztek, majdnem megtelt a nézőtér, háromnegyed ház volt. Akkor valami történt Kaposváron. Egyébként hatalmas munkát végeztek, dramaturgok tanították a helyi kritikust. Úgy felfejlesztették a színházat, hogy negyven év után a kaposvári Ahogy tetsziket hívták meg a Nemzetek Színházába, ami akkor kivételesen nem Párizsban, hanem Varsóban volt. Nagyon komoly szervezés volt, ügyesen csinálták. Zsámbéki Gábor meghívására még az angol nagykövetségről is érkeztek vendégek.

– Tehát vidékről is lehet szép eredményt felmutatni.

– Hogyne! A kaposvári Ördögökben például felejthetetlen szerep volt számomra Sztavrogin, ezzel a darabbal megnyertük a Vidéki Színházak Fesztiválját Debrecenben. Kertész Mihály azonnal leszerződtetett engem Debrecenbe, ötezer forintra emelte a fizetésem, ami Kaposvárott még csak ezerkilencszáz forint volt. Naná, hogy elmentem.

– Mikor szerződött Debrecenbe?

– 1976-ban. Már feleségem volt és gyerekem, nagyon számított a pénz.

Reviczky Gábor színművész, a Vígszínház társulatának tagja. Budapest, 1979. augusztus 27. (Fotó: MTI/Naszályi Kornélia)

– És Miskolc?

– Ott óriási siker volt Musset Lorenzacciója, Beke Sándor rendezte, én voltam Lorenzaccio, országos hírű előadás lett, ennek hatására már másodszor hívott Várkonyi Zoltán a Vígszínházba. Astont is játszottam A gondnokban, az stúdió előadás volt, amit Egerben próbáltunk, és ott is mutattuk be, végig telt házzal ment, mivel Egerben próbáltunk, a lokálpatrióta nézők sajátjuknak érezték a darabot.

– Az Üvegtigris szálai is Miskolcra vezetnek.

– Igen, Búss Gábor Olivér, a forgatókönyvíró miskolci újságíróként kezdte, és egy létező miskolci társaság karaktereit vitte filmre.

– Van olyan szerep, amiről áhítozott, de nem kapta meg?

– Nincs, sohasem vágytam szerepekre. Ez a színészek nagy tévedése, mert ha meg is élik ezt, a nagy vágyakozásban megkapják például a Hamletet – mert általában ezt akarják –, többnyire bukás a vége, rosszak lesznek benne. Egy valakinek viszont sikerült ez: Cserhalmi Gyurinak, Tyutyunak, amikor Debrecenben játszottunk, ő Hamlet volt, én pedig Claudius. Eszenyi Enikő saját bevallása szerint akkor a játékunk hatására döntötte el, hogy színész lesz.

– Mit gondol Eszenyi Enikőről?

– Neki azért szüntették meg az igazgatói státuszát, mert rettenetesen bánt az emberekkel. Állandóan üvöltözött, de velünk soha az életében nem emelte fel a hangját, ezért nem vagyok hajlandó negatívan nyilatkozni Enciről, engem imádott, egy rossz szava sem volt hozzám.

– Felnéz önre.

– Nincsenek rossz tapasztalataim, de tévedés volt őt a Vígszínház igazgatójának kinevezni. Enci fantasztikus színésznő testének minden porcikájával, teljes erőbedobással dolgozott a színpadon. De egy ilyen ember a saját hozzáállását követeli meg mindenkitől. Amikor kinevezték, Fekete Péter, Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari és én is benne voltam a bizottságban. Sokkal inkább támogattam volna Balázs Péter pályázatát, ő abszolút a színészekre gondol és csak siker darabokat rendez, de nem tudtam elmenni, mert akkor forgattuk a Kossuthkiflit, ezért levelet írtam, amit persze nem vehettek figyelembe. Azt írtam, lehet Eszenyi Enikő a direktor, ha kineveznek mellé, de inkább fölé egy intendánst és az én legyek.

– Még önmagán is jóízűen nevet. Mindig fejlett volt a humorérzéke vagy ezt a hivatása hozta?

– Pici korom óta az osztály bohóca voltam. Már elsős koromban azt mondta az osztályfőnököm, hogy nagy bohóc lesz belőled, fiam.

– Ennél jóval többre vitte.

– Bohóckodásnak vélték az állandó hülyéskedést, belekötöttem a tanárokba, mikor rossz szót mondtak, mindig volt hozzáfűznivalóm, jó hangosan, hogy az egész osztály hallja, ezért mindig kettest kaptam magatartásból.

– A fanyar humorával az osztály után meghódította az országot. Mikor döntötte el, hogy színész lesz?

– Ez velem született képesség, pedig előttem nem volt színész a Reviczky családban, zenészek viszont sokan voltak. Már általános iskolában eldőlt. Hetedikben a nyolcadikos ballagóknak előadtunk egy mesejátékot, ami a szokásos sémára épült, három testvér közül a legkisebb nyerhette el a királynő kezét. Mi nem feleltünk meg a királynőnek, leszerepeltünk, kimentünk a színpadról. Az öltöző legalább hatvan méterre volt, rohant utánunk az ügyelő, hogy menjünk vissza, mert még mindig tapsolnak. Ez volt a döntő pillanat, éreztem, hogy efelé kell tendálnom.

– Hogy éli meg a vastapsot?

– Mindig szerényen hajlok meg, nem úgy, mint sok kolléga, akik úgy ünnepeltetik magukat, mintha ők teremtették volna a földi életet. Volt olyan színész is, aki a premierre megvett nézőket hozott, akik olyan virágokat dobáltak a színpadra, amit a színész vásárolt.

– A Hegedűs a háztetőn viszont önnek valódi könnyeket és katarzist hozott.

– Volt egy jelenet, ahol már mindenki, a teljes nézőtér sírt. Sőt, az összpróbán még a fotósok is elérzékenyültek.

– Tevje alakjában ott van Reviczky Gábor személyisége?

– Tulajdonképpen igen. Hegedűs D. Gézának volt nyilvános főpróbája, nekem viszont nem. Eszenyi rendezte és elfelejtette, hogy nekem nem volt nyilvános főpróbám. A közönséggel csak a premieren találkoztam. Arra gondoltam, hogy amikor a gladiátort az oroszlán elé viszik, ha a gladiátor fél, akkor az oroszlán azonnal megtámadja és elpusztítja. Így játszottam le az előadást, képzeletben láttam magam előtt az oroszlánt, és tudtam, hogy nem szabad félni, mert megesz. És olyan könnyedén játszottam, mintha csak otthon ültem volna az ágy szélén. Simán lement.

– Tevje az ön Hamletje?

– Igen. Szerintem a legjobb szerep a világon. Van benne fájdalom, dráma, rengeteg humor, tánc, ének, minden benne van, ami egy színésznek kell.

– Mit kapott a filmektől és a tévésorozatoktól?

– Sok jó színész fanyalog a sorozatoktól, de tessék megnézni, hogy megfordult a folyamat, Amerikában is nagy sikerű sorozatok főszereplői kapnak komoly filmszerepeket. Visszautasítani egy sorozatot azt jelenti, hogy nem lesz ismert színész az ember.

– Apropó Amerika, mit gondol, mire vitte volna, ha oda születik?

– Akkor lehet, hogy Mel Gibsonnal együtt jöttünk volna. Ha ötvenhatban az anyám nem kap rohamot, mi Ausztráliába mentünk volna, apám, aki itthon a komáromi megyei építőipari vállalat főkönyvelője volt, ott egy bútorgyár főkönyvelője lett volna.

– Különleges orgánuma miatt kiváló szinkronszínész, de népszerűek a hangos könyvei is.

– Igen, de magánszemélyek is gyakran kérnek föl, kifizetnék, de nem vállalom. Azt hiszem hat Rejtő-könyvet olvastam föl, ezeknek óriási sikere van a mai napig, mert én életre keltem a szereplőket.

Ezért is nézik sokan a Reviczkyvel az erdőben című műsort, de egy macskatápnak a reklámját is csak velem akarják csinálni, és egy napelemeket gyártó cég népszerűsítésére is felkértek.

– A reklámoknál számít, mihez adja az arcát, hangját vagy ez pusztán bevételi kérdés?

– Hogyne számítana. Az egyik készülő reklámban például az Üvegtigrisből ismert, ma már szállóigévé vált „Itt mindenki hülye? – Itt? Mindenki!” mondásra fog emlékeztetni a szlogen.

– A bulvársajtó attól hangos, hogy árulja az otthonát. Muszáj eladni?

– Hát én nem szeretném eladni, de nincs ötvenmillió forintom, hogy megvegyek egy kiszemelt házat. Elkövettük azt a hibát, hogy ott aludtunk. Pozitív a kisugárzása, elképesztően jók az energiák.

– Hol van?

– Pécsváradott. Most elindult egy társaság, akik meg tudják kerülni és kerültetni az emberekkel a pénzügyi világhatalmi rendszert, én már csatlakoztam. Remélem, ettől anyagilag rendbe fogok jönni.

– Az új lehetőségekbe általában be kell fektetni. Mennyi pénzt tett bele?

– Ötezer dollárt.

– Egy ország drukkol azért, hogy gladiátorként győzze le a rákot. Hogy kezdődött?

– Nem vettem tudomást a betegségemről. Egyik napról a másikra elkapott. Elküldtek MRI-re, sima CT- re, csont-izotópvizsgálatra, nem akartam kemoterápiát, mivel a prosztatarákot tablettákkal lehet gyógyítani.

Reviczky Gábor színművész (Fotó: MTI/Zih Zsolt)

Ekkor még úgy tudtam, nincs áttét, az MRI-n már mondták, hogy bajok vannak, majd elmentem a PET CT-re, azokon a lemezeken már a vak is látja, hogy hányféle rákom van. Három bordámon voltak zöld foltok, nyaki nyirokmirigyrák, a prosztata környéki nyirokmirigyrák és a gerincem tövében csontrák. A csontráktól nincs borzalmasabb, nem akarok üvöltve meghalni, vállaltam a kemót. Az első három olyan volt, mintha vitamininjekciót kaptam volna. A negyediknél és az ötödiknél kicsit rosszul voltam, a hatodik után olyan beteg lettem, mint még soha. Nem tudtam autót vezetni, elájultam a teraszon.

– Hogy sikerült túlélnie mindezt?

– Ehhez akarat kellett, nem tudtam felállni, kézzel kellett segítenem, hogy egyáltalán föl tudják állni. Most kaptam olyan orosz gyógyszereket, amelyektől már elég jól mozgok.

– Lehet gyógyító hatása a hitnek?

– Arkagyij Petrov például úgy véli, a teremtővel csak személyesen lehet kapcsolatba lépni. Ő többféle rákból is kigyógyult, a teremtő segítségével. Most akarom elolvasni a könyvét, amely arra tanít, hogyan lehet a teremtővel kapcsolatba kerülnünk. A hazai követői már fogak kinövesztésével is próbálkoznak, de ezzel a kínaiak is foglalkoztak.

– Elképzelhető, hogy a rettenetes kínokat is szerepként fogta fel, és ez is segített a túlélésben?

– Elképzelhető, de inkább az az igazság, hogy nem veszek róla tudomást. Én már „Képzelt beteg” is voltam.

A napokban is játszottuk, csak nem volt valami jó a közönség. Nekem erre külön antennám van, amivel fölmérem, nem lesek ki a nézőtérre, érzem, hogy kell játszani. Ha a fiatalok vannak többségben, akkor kicsit hülyéskedek, ők azt szeretik, ha túlzásba viszem a reakciókat. Ha entellektüelek, akkor komolyan kell. A jó vígjátékot egyébként is nagyon komolyan kell játszani, csak akkor nevetnek az emberek. Sajnos már nem tudnak olyan jó vígjátékokat írni, mint a Hyppolit, a lakáj.

Reviczky Gábor Schneider Mátyás szerepében a Hyppolit, a lakáj című zenés vígjáték próbáján Békéscsabán 2012. szeptember 25-én. (Fotó: MTI/ Rosta Tibor)

– Színházban vagy filmben szeret jobban szerepelni?

– Nem lehet ezt összehasonlítani, teljesen más a két műfaj.

– A színpad megterhelőbb?

– Sokkal megterhelőbb, természetesen.

– Annyi díjat megkapott már, a nemzet művésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész.

– Fontos és megtisztelő számomra az is, hogy Gyurkovics Tibor, Jankovics Marcell, Makovecz Imre, Melocco Miklós és Schrammel Imre javaslatára színészként először 2007-ben megkaptam az alternatív Kossuth-díjat, a következő évben pedig Kubik Anna is, mindössze két színművész kapott ilyen elismerést az országban.

Reviczky Gábor színművész mutatja az elismerés oklevelét, miután Budapesten a Magyar Művészeti Akadémia közgyűlésén 2007. március 17-én átvette az alternatív Kossuth-díjat (Fotó: MTI/Földi Imre)

– Sajtóhírek szerint lehet, hogy ön lesz a nemzet színésze is.

– Biztos, hogy nem leszek. Én már a nemzet művésze vagyok, nem lehet két állami intézménytől fölvenni azt a pénzt, ami ezzel jár. A nemzet színésze a Nemzeti Színház, a nemzet művésze pedig az MMA költségvetéséből van fizetve. Egyedül Törőcsik Mari kapta meg mind a kettőt, ő a Nemzet Színésze címet tartotta meg. Ha ezt én el is fogadnám, akkor elvennék egy kollégámtól havi hatszázharmincezer forintot.

– Az egyszerű emberek azt hiszik, a befutott művészeknek nincsenek anyagi gondjaik.

– Ha nem lennék a nemzet művésze és az MMA tagja, ki sem jönnék a százhatvanezer-hétszáz forintos nyugdíjamból. Az emberek tudatában az él, hogy az amerikai színészek mennyit keresnek.

– Közép-Európában nincsenek ilyen csillogó karrierek?

– Nem nagyon. Lengyelországban jól fizetik a színészeket, mert ők kellő időben a sarkukra álltak. Oroszországban pedig a valamire való művész napi tízezer dollárt kap filmszerepért.

– Mire költ, mire áldoz?

– Komoly horgászgyűjteményem van, és vadászok is.

– És egészségeset eszik a család.

– Igen, most is van dámkolbászom és -szalámim. Annyira finom, a fiam nem tud vele betelni.

– Közéleti kérdésekben sem szokta véka alá rejteni a véleményét, hogy látja most hazánk helyzetét?

– Ki kell tartanunk! Most Magyarországnak van egy rendkívül tehetséges miniszterelnöke, Orbán Viktor. Hiába irkál bárki bármit. Kétségtelen, hogy vannak apró elferdülések, meggazdagodott baráti körök, de az állam végre visszavásárolja a szocialisták által külföldiek számára elherdált cégeket, úgyhogy egy esetleges kormányváltás esetén se kerülhessen a nemzeti vagyon idegen kézbe, mert azok csak kizsákmányolják az embert. Semmit sem teremtenek. Annak idején a győri téglagyárat is csak azért vette meg egy osztrák cég, hogy a saját termékeit el tudja adni, hogy ne legyen konkurense. És akkor be kellett zárni a téglagyárat.

Reviczky Gábor színművész a Magyar Horgászat Nagyköveteinek VIII. találkozóján és horgászversenyén a palotavárosi tavaknál 2021. június 24-én (Fotó: MTI/Vasvári Tamás)

– Mit kívánna, ha kifogná a csodatévő aranyhalat?

– Azt kívánnám az egész világnak, hogy azonnali hatállyal fejeződjön be minden háború, mert a vérontásnak nincs semmi értelme.