A Szentendrén élő Gálfi Sarolta egyik napról a másikra szakított az addigi karrierjével, és újságíró lett. Semmi mást nem tett, mint beszélgetett másokkal, meghallgatta, leírta és közzétette emberek történeteit. Először csak egy Facebook-oldalon, majd a hozzá kialakított honlapon, azember.hu-n.

Nem gondolta volna, hogy rövid időn belül népszerűek lesznek ezek a történetek, és ennyire inspirálnak majd másokat. Jelenleg egymást ajánlják az interjúalanyai, de az is előfordul, hogy üzenetben kap tippeket, kikkel lenne érdemes leülnie és beszélgetnie.

Nemrég új projekt is kapcsolódott azemberhez, erről lapunk is írt: levelezőlapon vagy képeslapon várják a néhány mondatban megfogalmazott titkokat, amelyeket az emberek egyébként nem szeretnének nyilvánosság előtt, névvel és arccal elmondani. A Képeslapnyi titokból kiállítás is született Szentendrén.

- Kivel készült az első beszélgetés?

- Az első egészen rövid portré a szomszédom és egyben barátom Hajnal volt, a második interjúalany pedig

egy Szentendrén élő japán nő, Emi Koshino, aki főzőkurzust tartott, és elmesélt egy történetet arról, hogyan jött rá arra itt, Magyarországon, hogy mégiscsak érdemes az érzelmeinkről is beszélgetni. Ez Japánban ugyanis nem szokás.

Az első igazi azember-történet az övé volt, neki el kellett magyaráznom, mi ez az egész, mi ezzel a célom, azt, hogy a beszélgetést felveszem, őt lefotózom satöbbi. Mostanra eljutottunk odáig, hogy van, aki maga jelentkezik interjúalanynak, vagy vadidegenek írnak és ajánlanak nekem témát.

- Mi volt a közönséged reakciója? Hogyan fogadták a történeteket?

- Féltem, hogy itt is az zajlik majd le, ami az interneten, ahol bárki bármit kitesz, könnyen frusztrált kommentelők céltáblájává válik. Féltem, hogy ez nálunk is megtörténik, és attól is féltem, miként kezelem majd az ilyen helyzeteket, egy-egy ilyen megjegyzés kit bánt majd meg, hiszen kitárulkoznak az interjúalanyok. Ez azonban, lekopogom, nálunk ritkán fordul elő: mintha az ide tévedő olvasó is megérezné, hogy egy adott portréban valaki épp kitette neki (is) a szívét. Vagyis szerencsére a félelmem alaptalan volt.

Pontosan ez az oldal célja is: nyitni egymás felé, megmutatni egymás gondolatait, azt, hogy ki hogyan érzékel dolgokat, és azt, hogy attól, mert az ő története nem az enyém, én nem úgy döntöttem volna, mint ő vagy esetleg furcsának tűnik számomra, attól még az is egy érvényes sztori. Mindenféleképpen jó, ha ezek a történetek empátiát ébresztenek egymás iránt.

- Ha jól tudom, az eredeti szakmád jogász. Milyen úton jutottál el azemberig?

- Debreceni vagyok, a szülővárosomban végeztem el az egyetem állam- és jogtudományi karát. A pályaválasztás érdekesen alakult: mint a legtöbb 18 éves, én sem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Magyarból és történelemből jó voltam, a szüleim kerestek különtanárt, aki felkészít a felvételire és én nem ellenkeztem. Nem tudom, ez első generációs értelmiségieknél előforduló vagy inkább a rendszerváltozás utáni évekre jellemző tipikus történet, hogy a szülők azt mondják a gyereknek, menjen jogra vagy közgázra és akkor nem lesz gondja az életben, jól megél majd a munkájából.

Szerettem volna bíró lenni vagy olyan irányba elmenni, ami az emberekkel való foglalkozáshoz jobban kapcsolódik, de addigra már telített volt a szakma, így ez nem jött össze. A közigazgatásban kaptam először állást, a Műegyetemen, de rettentő unalmasnak találtam.