Louis J. Ignarro olasz bevándorlók gyermekeként született és nőtt fel Brooklynban. Az iskolában komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, mivel alig-alig tudott angolul, és nem sokon múlt, hogy megbuktassák. Szülei azonban azt akarták, hogy gyermekük iskolázott és sikeres legyen; ácsként dolgozó édesapja orvosi vagy jogi pályára szánta őt – mesélte a Kossuth Rádió Felfedező – a tudomány világáról című műsorában a minden hónap első csütörtökén hallható Nobel-díjas történetek című sorozat legutóbbi epizódjában a farmakológus az exkluzív interjút készítő Stark Klára Aliznak, a Cambridge-i Egyetem doktorandusz hallgatójának.

A nehéz kezdet után éltanuló lett, leginkább a természettudományok, különösen a biológia és a kémia érdekelték. Szülei vásároltak neki egy kémiai kísérletező felszerelést, ő pedig bombát akart készíteni.  Ez a törekvése majdnem tragédiához vezetett, amikor az általa készített prototípust egy hajnalon felrobbantotta. „Szerencsére olyan korán még nem voltak járókelők a környéken, így senkinek nem esett bántódása. Ez volt az utolsó házi kísérletem” – árulta el a farmakológus, aki még a gimnázium idején sem a tudományos karrierrel volt elfoglalva, beleszeretett ugyanis az autókba. „Nagy bajkeverő voltam. Amikor éppen nem robbantgattam, versenyautókkal múlattam az időt. Versenyeztem is, de igazán a műhelyben éreztem jól magam. Versenyautókat építettünk a szomszéd garázsban” – árulta el. Hiába próbálta szüleit meggyőzni arról, hogy számára az autószerelés is megfelelő karrier, nem engedték neki, ezért felvételizett gyógyszerésznek.  Későbbi Nobel-díjas kutatásának alapgondolata azonban már jóval korábban, középiskolásként is foglalkoztatta.

„Miért van az, hogy olyan sok ember 50-55 évesen meghal agyvérzésben vagy szívrohamban, míg mások tökéletesen egészségesen élnek 90-100 éves korukig. Senki nem tudta a választ. Emlékszem, volt egy ötletem, hogy talán a testünk termel egy vagy több vegyületet, amelyek segítenek egészségesen tartani a testet, különösen a szív- és érrendszert, és ha valaki nem termel elég ilyen molekulát, akkor kialakulhat nála a szívbetegség vagy magas vérnyomást okozó érrendszeri probléma” – emlékezett vissza a kutató, akit Doktor Nitrogén-monoxidként is emlegetnek (Dr. NO). Ez a gondolat egyetemi évei alatt is ott motoszkált a fejében, ezért a szívvel kapcsolatos doktori témát választott: az idegrendszer szívritmust szabályozó funkciójának fejlődését tanulmányozta. A középiskolában megfogalmazott gondolat pár évtizeddel később Nobel-díjat ért: 1998-ban Robert Furchgott-tal és Ferid Muraddal megosztva orvostudományi Nobel-díjban részesült, mert felfedezték a nitrogén-monoxidnak az érrendszer egészséges működésében játszott kulcsfontosságú szerepét.

Kutatásaik igazolták, hogy a szervezet által termelt nitrogén-monoxid gáz hiánya magas vérnyomáshoz, sztrókhoz, illetve szívinfarktushoz vezethet. A felfedezésen alapuló gyógyszerek világszerte milliók életét változtatták meg, és új fejezetet nyitottak a szív- és érrendszeri betegségek megelőzésében. „Amikor 1986-ban rájöttünk, hogy a szervezetünkben az erek nitrogén-oxidot termelnek, hatalmas felfedezés volt, és olyan gyógyszerek kifejlesztéséhez vezetett, amelyek csökkentik a vérnyomást. De a potencia problémákon segítő világszerte ismert készítmény, és a hozzá hasonló gyógyszerek is ennek a felfedezésnek az eredményeképp születhettek meg, mert ezek a szerek értágítóként működnek, bár csak a test bizonyos területein. Egészen a felfedezésig soha nem gondoltam a Nobel-díjra. Soha. Csak arra koncentráltam, hogy elég jó legyen a kutatásom ahhoz, hogy megtarthassam az állásomat” – mondta a tudós, hozzátéve, hogy csak 1998-ben érkezett a hír, hogy Nobel-díjat nyert. „Hat hónappal a Nobel-díj bejelentése előtt került piacra a kis kék pirula. Amikor utánanéztem a Nobel-díj Bizottság összetételének, és láttam, hogy csupa 60 év feletti férfi döntött, akkor azt gondoltam, talán ez az oka. Bár szerintem a Nobel-díjat akkor is odaítélték volna, ha nem létezik ez a szer. Úgy gondolom, ez csak gyorsította a folyamatot.”