Jump to content

Magyar sikersztori Norvégiában

2019. 04. 27. 19:37

Halat importálni Norvégiába – kevesen gondolnák, hogy ez valaha létező piaci rés volt. Szabó Béla mégis így lett luxusélelmiszer-kereskedő Oslóban, miután jó ideig kanadai homárral és kacsamájjal látta el a párizsi éttermeket. Tavaly pedig 20 millió eurós beruházással alaplé- és mártásgyárat épített, a legmodernebbet Európában. 

STOR elgfare – magyarul: fokozott jávorszarvasveszély. Néhány kilométerenként újra és újra feltűnik a tábla az Oslóból Kongsvingerbe vezető úton, amelyből mintegy 40 kilométeren még mindig nem épült meg az autópálya, pedig évek óta ígéri a norvég kormány. De legalább szemet gyönyörködtető a táj az április elején még mindig jég borította tavak közt – csak az út mellett folydogáló, leghosszabb norvég folyó, a Glomma partján kerékpározva lehetne még kellemesebb az élmény, bár talán nem áprilisban.

A nagy zöld Land Rover irodaként funkcionál Szabó Béla hétköznapjaiban: hetente legalább háromszor megteszi a csaknem 100 kilométeres távot a tavaly felavatott kongsvingeri húslevesgyárához. Az egyik telefonhívásra perfekt norvéggal válaszol, az exportmenedzserrel franciául, egy másik kollégájával angolul cseveg – miközben magyarul, lelkesen meséli a vállalkozása és igencsak színes élete történetét. Az útra Dávodi Barnabás, egy Oslóban élő informatikai cégtulajdonos kísért el minket, és készített fotókat – drónnal is – Béláról és a gyárról.

A mindent eldöntő párizsi évek

Béla Egerben nőtt fel, és nem volt túl jó tanuló. Miután leomlott a berlini fal, a bátyja és néhány barátja kistoppolt Párizsba világot látni. „Én meg érettségi után éppen tejkihordó voltam Egerben. El is határoztam, hogy karácsonykor meglátogatom a tesómékat, akik akkoriban egy építkezésen, feketemunkán tengődtek Párizsban.” Fogta magát, a hátizsákját és minimális összegű francia franc-t, és egy retúrjeggyel kibuszozott hozzájuk. „A Notre-Dame mögött vártak. Eredetileg egy hétre mentem, de aztán az egyik srác kikönyörögte tőlem a visszaútra szóló jegyemet, hogy hadd menjen haza szilveszterezni, majd visszajön és hoz nekem egy új jegyet.”

Az egy hétből aztán nyolc év lett.

Ez idő alatt megfordult a híres magyar festő, Bíró Ákos házában, dolgozott egy afféle Gandhi-szellemiségű önellátó kommunában, kutyát sétáltatott egy párizsi magyar arisztokrata ex-nagykövetfeleségnél, majd sofőr lett egy francia vállalkozónál, aki kacsamájat szállított a párizsi luxuséttermeknek. (A sok-sok kalandjáról hosszabban írunk a különszámban.) Néhány év itthoni multizás után Norvégiában kötött ki, ahol aztán ínyencségekkel kereskedő céget gründolt egykori kollégájával. Ez lett a ma is működő A La Carte Producter AS.

Halimport a füstölt lazac országába

Nem biztos, hogy éppen a halimport az első dolog, ami az embernek eszébe jut, ha azon gondolkodik, mivel volna érdemes foglalkozni Norvégiában, a füstölt lazac országában. Béláékon is sokan nevettek, amikor kiderült, hogy éppen ebbe ugranak fejest. Csakhogy húsz évvel ezelőtt még a sushiboom elején tartottak az északi népek, és a norvégok mindenféle halat szívesen megkóstoltak, azt is, ami nekik otthon nem volt, például a sügért, a kardhalat, a tonhalat vagy a dorádót. Mivel Béláéknak kiváló francia kapcsolataik voltak, könnyen beszerezték az ottani partokon a legkülönlegesebb halakat is. „Az volt az üzleti modell, és ez a mai napig megmaradt, hogy mi csak összegyűjtjük az itteni megrendeléseket, letárgyaljuk kint a beszerzést, és a nagykereskedőnek kiszervezzük a logisztikát.” A kiszállítást ma is döntően kereskedelmi cégek végzik, hiszen Norvégia 2500 kilométer hosszú, lehetetlenség lenne egyetlen cégnek egyetlen helyről bonyolítani.

Az A La Carte ma már több mint 2000 féle terméket importál, főleg gourmet-alapanyagokat, például kaviárt Iránból, osztrigát Franciaországból, szarvasgombát Olaszországból, vagju marhát Japánból, kacsamájat Magyarországról.

Egyik fő portékájuk, amivel évek óta kereskedtek, a finn Puljonki gyár húsalapleve volt. Csakhogy a gyárat egyszer csak megvette a Nestlé, és Béla érezte, hogy tennie kell valamit, ha nem akarja elveszíteni a termékek forgalmazási jogát. Gondolt egyet: miért ne válhatna importőr-kereskedőből gyáros-exportőrré? A munkaerő ugyan drágább Norvégiában, mint Finnországban, de az áram ugyanannyiba kerül, a víz és az alapanyag még olcsóbb is – vagyis nem volna itt drágább alaplégyárat működtetni, mint a szomszédban. Ráadásul a csontról – éppen a magas bérköltségek miatt – Norvégiában nem tisztítják le teljesen a húst a vágóhidak. „Ha csirkecsontot vásárolunk fel tőlük, akkor lényegében jön egy comb és mell nélküli csirke, a csontja nem is látszik” – magyarázza.

11 millió liter húsleves

A tavaly májusban felavatott kongsvingeri gyárban négy monumentális, 10 ezer literes fémüstben készül az alaplé – pont ahogyan a nagymama főzi a tökéletes húslevest. Egy üstbe 3500 kiló csont és körülbelül 300 kiló zöldség, plusz 4 ezer liter víz kerül, a csirkealaplé 6-8 óráig, a marhahúsleves 10-12 óráig fő. A tartósítás pasztörizálással történik: gyorsan felmelegítik, majd lehűtik a levet, és italoskartonokba adagolják.

 

(Forrás: forbes.hu / fotó: pixabay.com)